Olyan jó, hogy ilyen sokan vagyunk! Néha persze kicsit leteper és elnyom a rengeteg munka, ami az ekkora létszámú családoknál óhatatlanul előfordul, de az semmiség. Semmiség, mert kapok helyette rengeteg élményt és még több szeretetet. Ez mindenért kárpótol.
Két kiskamasz gyerkőcöm végre (bizonyos szempontok miatt mondom, hogy végre) kezd felnőtté válni. Persze mondhatnám, hogy bár maradhatnának még gyerekek, de igazából már kezdik kinőni a gyerekkort és az életünk sem egyszerű, tehát végre kezdenek felnőtté válni. Igaz ugyan, hogy sokszor "ölik egymást" , de mégis, kovácsolódik össze a család. Éppen szilveszter éjjelén, az éjféli koccintásnál éreztem ezt először, mert -minden előzetes megbeszélés nélkül- mindannyian hazajöttünk éjfél előtt már félórával, Cicus poharakat készített és behozta a pezsgőt (finom, epres babapezsgő),majd éjfélkor együtt koccintottunk egymásra és önmagunkra. Beszélgettünk és tervezgettünk, emlékeztünk és sírtunk is, hiszen Anyukám éppen egy éve halt meg.
Egy dologról nem beszéltünk. Nem mondtuk ki azt, ami így összekovácsolt minket, nem beszéltünk arról, ami miatt így érzünk, de az a kemény hallgatás többet mondott minden szónál. És ez az a csend, amely bizonyosságot adott nekem arról, hogy egységben az erő. Már nem egy kisgyerekeit egyedül nevelő anyuka vagyok, hanem egy erős család "matrónája". Tudom, kissé öregít a megtisztelő cím, de szerencsére öregedésről szó sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése