Levél

Édes Buba,

soha nem gondoltam, hogy egyszer meghalhatsz. Emlékszem, amikor vittük haza újszülött kisbabánkat, az M7 es úton mentünk. Foltokban hó volt, már kezdett olvadni, Hamza születésének napján havazott be, a kismamák  szerint a havazás beindítja a születést, jól emlékszem.
Az autóban elméláztam, és röpke időutazásban volt részem. Megpróbáltam felfogni az idő múlását, de nem visszaemlékezve, hanem elképzeltem, milyen lesz, amikor húsz év múlva visszaemlékszem. Hát eljött a húsz év, de te nem vártad meg.
Rettenetesen felkavart a halálhíred. Gyűlölöm és imádom egyszerre a képeidet, amiket a Facebookon látok, fiaid profilján. Annyira szomorúnak tűnsz mindegyiken. Szeretnélek átölelni, de már nem lehet.
Megismerkedtem a fiaiddal. Szép lassan már a feleséged is tudni fogja hivatalosan is, hogy van még egy gyereked. A mi gyerekünk.
 Édesek a fiaid, sokat, órákat beszélek Othmannal. Eleinte azt hittem, hogy majd vele pótolom mindazt, amit Veled kihagytam, de nem. Othman a fiad, és bármennyire is éppolyan , mint Te voltál, nem tudom vele megbeszélni azt, amit Veled kellett volna.
Itt hagytál egy hatalmas zűrzavar kellős közepén. És nem csak a kérdéseimre szeretnék választ kapni, valahogy azok már nem olyan fontosak. Amit mindennél jobban szeretnék, az az, hogy visszamehessek az időben. Pár napja még húsz évet szerettem volna visszalépegetni, aztán rájöttem, hogy semmi nem változna, hiszen hiába szerettük egymást, az életünk csakis így alakulhatott. Már csak egy évet szeretnék kapni Veled, legalább annyit, hogy velem légy, amikor elmész. Szeretnélek én ápolni, és legalább az utolsó időt Veled tölteni.
Két hete egyfolytában a múltban élek. Minden éjjel arra ébredek, hogy Hamza fekszik mellettem, a baba Hamza, és másodpercekbe telik, míg ráébredek, hogy eltelt húsz év és én Nimivel alszom. Különös az emlékezés. Emlékeim Veled olyan pontosak, látom az arcodat magam előtt, hallom a hangodat és ami a legkülönösebb, pontosan emlékszem az érzésekre, amit akkor éreztem , Veled. Félek, hogy ez egyfajta őrület.
Világéletemben féltem a haláltól. Mióta elmentél, nem félek. Remélem találkozunk. Imádkozom , hogy így legyen.

Faces

Három arc jár egyre a fejemben, férfiak, akik fontosak voltak az életemben. Négy lenne inkább, de három az, amelyik igazán meghatározó része volt az életemnek. A negyediket most kihagyom, nem olyan fontos ebben a vonatkozásban.

Két arc kedves a számomra, ha ránézek a képükre, mindig valami mély melegség önt el, szépnek találom őket és nincs bennem tiltakozás, csak szomorúság és hiányérzet. Kettejük arca tiszta és harmonikus.

A harmadik arc irtózatot és undort kelt bennem, taszítónak találom, csúnya, pedig kívülálló szemmel ő  a legszabályosabb, amolyan "szép ember". Ez az arc a mocskot juttatja eszembe, bármennyire is durva ez a szó, így van.

Mivel mostanában egyre inkább bíráskodom a régebbi tetteim és az azokat irányító érzések felett, kicsit eltűnődöm ezen a három arcon és azon, amit elindítanak bennem. Én vagyok az, aki rosszul ítél vagy ez a természetes emberismeret megnyilvánulása. Kérdezem, de tudom, hogy ennyire nagyot nem hibázhatok.

Memories 1990

Újabb katarzis az életünkben. Ez most jó. Jó annak ellenére, hogy bennem régi sebeket tép fel. Egy arc, amelyet annyi ideje nem láttam már, és amely mintha semmit nem változott volna. Most érzem, mekkora hibát követünk el életünkben akkor, amikor egy valódi kapcsolatot valódi lezárás nélkül hagyunk elsüllyedni, mert azt hisszük, hogy lehet így, vagy mert egyszerűen nincs rá módunk, hogy másképp csináljuk. Akkor is éreztem, hogy nem így kellene, de tehetetlen voltam és most, amikor már mindezt tudom, késő.
Hibát hibára halmoztam az életemben, pontosabban az életem egy időszakában. Csak remélni merem, hogy ha lesz húsz év múlva visszatekintésem a jelenbe, nem fogom ezt mondani.