Nem bírtam rád nézni az ügyvédnél. Lehetséges, hogy 17 évet papírokkal kell befejezni? Várni, hogy kinyomtassa őket az ügyvéd, felületesen átolvasom, aztán aláírom. Még a te neveddel, mert végül is még az a nevem. Lehet, hogy marad is. Ha 17 évig jó volt...
Különös, hogy egymással kapcsolatban ezt nem mondjuk, pedig 17 évig egymásnak is jók voltunk, bárhogyan is éltünk...
Miért nem ülünk le inkább egymással szemben és miért nem nézünk egymásra? Amit mindíg meg tudtunk tenni, még a legrosszabb időkben is, azt miért nem tesszük most?
Tudni szeretném, hogy neked milyen érzés ez az egész. Mit élsz át, hiszen a te életednek ugyanúgy része volt a 17 év, mint az enyémnek. Nem hiszem, hogy neked annyira egyszerű ez, hiszen tudom, hogy a magad módján ugyan, de nagyon szerettél engem. Ahogyan én is téged.
Amikor elmentél, eleinte azt gondoltam, hogy simán kitöröllek az életemből, és újrakezdem azt. Mármint az életemet, egy újat, nélküled. Csakhogy nem tudlak törölni. Nem, ne érts félre, nem akarlak már téged, mert azt hiszem, hogy az elválásunk nehezén már túlvagyunk, de törölni, azt nem lehet. Ami volt, az megtörtént és te is meg én is egymással váltunk azzá, akik most vagyunk. Feljutottál egy helyre nálam és ott is maradsz. Marakodhatunk, mint a kutyák, megölhetsz egy-egy szóval vagy mondattal, de a pozíciód meg nem inog. Legalábbis most így érzem. Aztán, lehet, hogy az idő majd változtat ezen és könnyebb lesz, ha rád gondolok.
És már nem fogsz eszembe jutni annyiszor csak úgy, nem ütöm be a számodat a telefonomba reflex szerűen és talán megbocsájtok majd neked is és magamnak is, hogy ezt tettük a családunkkal, a gyerekeinkkel.
Légy boldog Citrom, bár én soha nem neveztelek Citromnak, nekem annál az első perctől fogva sokkal többet jelentettél, mintsem olyan néven szólítsalak, amin bárki más szólíthat.
LÉgy boldog, emlékszel, mondtam az ügyvédnél is, hogy nem minden házasság sikerül olyan rosszul, mint a miénk, szóval ...
