Kapuzárás előtti pánik. Azt hiszem ez a jó kifejezés arra, ami éppen zajlik bennem. Nem egészen olyan, mint a pasiknál fellobbanó őrület, bár nem tudhatom, hogy az övék milyen, hiszen nő vagyok. 42 éves leszek , lényegében már túl kellene lennem az élet legfontosabb dolgain, de nem. Annyi tervem van és félek, nem lesz mindenre időm. És ez most nem az az érzés, mint fiatalon, hogy kifutok a határidőből, hanem hogy kifutok az időből. Az a pont a végén, az aggaszt.
Régóta vágyom Erdélybe, részben érzelmi okok kötnek oda, de azt hiszem inkább az, hogy ott tudom elképzelni azt a fajta életminőséget, amit annyira szeretnék az én életemnek megadni. Kicsit dilemmázom persze, hiszem itt születtem, vannak még iskolás gyerekeim is és van egy kicsi fiam. Neki, a legkisebbnek is meg kellene adnom azokat a lehetőségeket, amelyeket a nagyok megkaptak, ugyanakkor éppen neki tudnám olyanná varázsolni az életét, amelyre én vágyom. Lehetne belőle egy hagyományokat őrző, értékeket tisztelő, a természettel együtt élő ember, kérdés persze, hogy ő ezt választaná e.
Elegem van már abból, hogy két-három üzletet irányítsak, mindig pörögjek ezerrel és közben az élet elmúlik úgy, hogy észre sem veszem, már megint egy évvel idősebb lettem. Szorítás nélkül szeretnék ébredni reggelenként, ráérősen és természetesen élni meg a napokat, nem kapkodva és rohanva egyik üzletből a másikba, mert mindig mindenhol résen kell lenni.
Szürke és színes házak , épületek és plázák helyett sötétzöld fenyveseket és szelíd lankákat szeretnék magam körül látni. Lankákat, amelyek végtelenek és amelyeken legurgulázhatok a gyerekekkel, ha jókedvünk van! Szép faházban szeretnék élni, amelyben még benn is érezhetek valamit a természet közelségéből.
Naturális ételeket szeretnék enni és organikus alapanyagokból jót főzni, kedélyes emberekkel beszélgetni az élet nagy dolgairól.
Még pár hónap és eldönthetem, hogy menjünk vagy maradjunk. Nem is tudtam eddig, hogy a szabadság mekkora felelősséggel jár együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése