Banálisan hangzik, de előző életemben bizonyára Erdélyben, a Tündérkertben éltem.
Nem túlzás, hogy szerelmem Hargita. Ott él minden pillanatomban, hol szomorún, hol édesen, de mindig eltölt valami érzéssel.
Különösen fényesek a csillagok azon a tájon, ahol Valaki kézen fogott egy éjjel, kihúzott magával a kertbe és felmutatott az égboltra, ahol a magasban milliónyi csillag fénylett a mélysötét égbolton. A csillagok fénye alatt Ő nekem adta az egész világot...
Zubogó patakok, halálos szerpentinek, sűrű fenyvesek, párás reggelek és erősen ölelő karok. Soha nem felejtelek el. Téged látlak a fiam szemében, Téged az ölelő karjaiban.
Ma este vásárlás közben láttam egy apukát, aki magához ölelte totyogó kislányát. Édes volt a mozdulat és már olyan régen éreztem ennyire fájón, hogy Te ezt nem teheted a fiaddal, a fiunkkal.
Tudom, hogy legfőképpen én tehetek erről, mégis, amikor ezt érzem, Téged legalább annyira hibáztatlak emiatt, mint magamat.
Tudom azt is, hogy az idő képlékeny és vissza nem hozható, vannak pótolhatatlan élmények, érzések, amiket csak akkor és ott lehet átélni, ahol mi nem tettük meg.
Jöhetnek romantikus esték, pillanatnyi fellángolások,kimondhatom másnak, hogy szeretlek és kimondhatják ezt nekem is,szerethetek és szerethetnek engem mégis, amit Tőled kaptam, soha nem felejtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése